Haza érve jól esően a kád langyos vízében , aroma mécsesekkel körbepakolva próbáltam lenyugtatni kavargó godolataimat. Ágyba bújva, egyik oldalról a másikra gurulva igyekeztem rájönni, hogyan tovább? Most már semmi nem lesz ugyanaz. Ha reggel kilépek innen, már nem tudok elmenni úgy egy bokor vagy virág előtt, hogy ne érinteném meg, ne mosolyogjak rá, tudván, hogy bárki lakozhat a táján. Egy azonban biztos volt : változtatni fogok az emberek hozzá állásán a természethez! Küzdeni fogok azért, hogy szebb világot építsünk a következő generációnak és reményt adjak a kicsiknek a csodákban. Na és a mesebeli lényekben, akik nem is annyira csak mese-szerűek. 

Ahogy eljött a reggel, a meleg napsugárra felpattantak szemeim és rövid készülődés után már a közeli parkban szaporáztam lépteim a bűvös tollammal és egy kis füzettel a táskámban. Egy nyugodt helyet kerestem ahová leülhetek, ahol hallgathatom a madarakat és érezhetem a lágy szellőt. Amikor egy fűz árnyékában ezt megleltem, behúnytam a szemem és megnyitottam szívem minden egyes zúgát a szeretetnek. Mert mindig ott van: a napsugárban, a tücsök ciripelésében, a méhecske zümmögésében,a virágok hajlásában, ahogyan a szél lengeti őket, és még lehetne sorolni. Csak észre kell venni. De mi, emberek annyira rohanunk, hogy még egymásra sincs időnk, nem ám az apró élőlényekre. Lehet, hogy én hiába mondom neked, hogy a kerted fűjének sűrűjében tündérek laknak és légy oly kedves, ha lenyírni készülsz a zöld gyepet, szánj fél percet arra, hogy halkan oda szólsz nekik : kérlek titeket, húzódjatok fedezékbe mert szeretném levágni a füvet. Megtennéd ? Elhinnéd mesém és tovább adnád a kicsiknek, nagyoknak, hogy minél többen tudjanak róla? Segítenél nekem megóvni a környezetet? Lehet, hogy feleslegesen írom a sorokat, ha nem sikerül eljutnom a te szívedhez. Tudom, hogy mindig mást mond a józan ész, de ki szeret olyan keretek közé szorítva élni? Én nem. Én mindig kerestem a szépet és jót ebben a világban. Ha te is kerested, tovább már nem kell, csak nyisd ki a szemed. Meglátsz mindent, nekem elhiheted. 

A füzet lapjain sercent a tollam, jó érzés volt újra leírni a gondolataim, tudván, hátha segítek kis barátaimnak. Minél több történet kerekedik, annál nagyobb az esély, hogy a világ meghallja segélykiálltásunkat. Lerajzoltam a királynőt és a seregét is a mesémhez, meg a nagy tölgyfát és a többieket. Ahogyan én láttam őket. Lehet, hogy neked máshogy jelennek meg, ami hozzád közel áll. Csak figyelj! Lehet, hogy a zoknid eltűnt párját, amit már oly régóta keresel egy házimanó csente el. Sosem tudhatod, hol lapulnak.

Teltek a hetek, hónapok, próbáltam vissza találni az erdőbe, de már nem leltem rá többé. Néha hangot hallok a fülemben, vagy csak egy érzés nyugtat meg, hogy minden jól megy, a legnagyobb rendben haladnak a dolgok a maguk útján, csak adjak időt magamnak és a beteljesüléshez. Talán azért nem láttam többé az erdőt, mert nem volt szükséges. A feladatom igyekszem teljesíteni, és minden egyes nap megígérem magamnak, hogy nem adom fel. Ugye, te is így teszel?

Hiszek abban, ha egy ember újra hinni kezd, mindig egy tündér vissza tér a földre közénk segíteni. Minden egyes reménysugár egy újabb apró lényt jelent. Nos, hol tartunk most szerinted?