Sokszor álmodoztam egy olyan helyről, ahová elvonulhatok a világ dübörgésétől. Szeretem a csendet, mert jó meghallani a saját gondolataimat, de szeretem a zenét is, amely lágy, fülbemászó dallamával felmelegíti szívemet és nyugtatja a lelkemet. Egyik nap, amikor ezt a menedéket kerestem, ráakadtam egy erdőre. A fák festői szépséggel hívoggatak, ilyen mély zöld színt még sehol sem láttam. Virágok borították a talajt, néhol még a hatalmas törzsekre is felkapaszkodtak és tenyérnyi nagyságú harangként csüngtek rajta.

Madarak énekeltek, mókusok kergetőztek, szitakötők keringtek a közeli patak felett. Öreg híd állt a bűvös erdő egyik partján, azon keresztül vezetett utam a csodás rengetegbe. Kicsit elmélázva álltam a kövekkel díszített, tükörtiszta víz előtt, halk csobogása és gazdag élővilága rabul ejtett. Ha már a bejáratnál ilyen szép minden, miért torpannék itt meg?-kérdeztem magamtól. Nézzük meg a többit is közelebbről!-harsant fel bennem érzésként. Lábam a hídon, recseg-ropog, kicsit nyöszörög, már biztos régen jártak emberek itt. Átérek a túlpartra, a színek élénkebben hatnak rám ily közelről. Már hallom a rágcsáló mókusokat,a zümmögő méhecskéket, a fakopácsot, érzem a virágok bódítóan édes illatát. Egy mozdulattal lerúgom a cipőmet, hogy csupasz talpamat csiklandozza a bársonyos fű, és a szőnyegként elsimuló moha. Próbálok halkan lépkedni, hogy ne riasszam meg az állatoknak, de mintha itt mindennek füle lenne.

Érkezésemnek híre megy, minden egy szempillantás alatt eltűnik: a madarak elröppentek, az odulakók elbújak. Magamra maradtam az erdőben. Az állatok megijedtek. Ó!-sóhajtottam szomorúan. Csalogasd vissza őket!-szólt egy hang nem is olyan messze tőlem. Ki szólt? Merre vagy? Gyere elő, had lássalak! De csak mély ásításokat hallottam. Valaki most ébredezik-gondoltam. Lessük meg!-kuncogtam hangosan gondolataimon. Nem messze meg is találtam az öreg, talán a legnagyobb tölgyfát.

Döbbenten vettem észre, hogy az a hatalmas dudor a törzsén nem más, mint az orra, a mélyedések a két oldalán a szemei, amelyek úgy nyíltak fel lassan mint aki ezer éves álmából tér vissza. Nem is tudtam, hogy még léteznek beszélő fák!-szóltam oda csodálkozva, talán kicsit akadozva. 

- Légy üdvözölve a rengetegben idegen! Mi szél hozott erre?

Hangja rekettes volt, mélysége bölcsességről árulkodott. 

- Oh!- az az igazság, hogy csak egy kis csendre vágytam. Nagyon már nem is emlékszem, hogyan jutottam el a patakig. Megvakartam a fejem búbját, ezzel is nyomatékosan kifejezve aggodalmamat a hazajutásnak. Hiszen ha nemtudom merről jöttem, hogyan találok vissza? És egy újabb Ó!-hagyta el a számat.

- Drága gyermek, nem kell félned semmitől! Az, hogy itt vagy, okkal történt. Talán nem ismered a legendát az erdőről?-kérdezte

- Nem, de szívesen meghallgatnám

- No gyere, ülj ide a puha mohás kőre és hallgass figyelmesen

Kiváncsi tekintettel és tele lelkesedéssel lehuppantam a helyemre, hátamat a fának támasztottam és lehúnyt szemekkel hallgattam az izgalmas történetet.