Márpedig csodák léteznek. Akár hiszed, akár nem. Attól, hogy valamit nem látsz, biztos, hogy nem is létezik? Vagy csak nem akarsz tudomást venni róla. Gondolj csak bele, vajon a gólyák honnan tudják, hogy mikor kell költözniük? vagy a fecskék honnan tudják, hogy jön a tavasz, hacsak nem súg nekik valaki? Én hiszem, hogy ezt a csodálatos körforgást irányítják. Sőt, a segítő szándékú sugallatok mindig ott vannak körülöttünk. Benne lehet egy dalban, egy újságcikkben, hirdetésen egy busz oldalán, minden megérzésben. Csak észre kell venni ezeket.

Így elgondolkodván egy furulya szóra lettem figyelmes.

- Ó, máris nem vagyunk egyedül- törte meg a dallamot a fa.

- Mégis honnan jön ez a muzsika? Ki játszik?

- Légy türelemmel, majd ha akarnak, akkor megmutatkoznak előtted is.

Percek teltek el, és közben más hangszerek is bekapcsolódtak: síp, duda, dob, mind egy ütemben szóltak, szinte táncra hívtak. 

Fények gyúltak a semmiből, egyre több pici pontocskát láttam közeledni, világítottak, arany fényben úsztak, majd észrevettem a gyorsan verdeső, átlátszó, hártya szerű szárnyakat, mint a szitakötőknek. Apró termetüket bevonta a fényesség, mint a szentjánosbogarakét ,és nem voltak nagyobbak a hüvelykujjamnál. 

A zene véget ért. Egyik ámulatból a másikba estem amikor megjelent a királyné. Igen, biztosra vettem, hogy ő az, mert a termete valamivel nagyobb volt társainál és az egyetlen, aki nem fogott semmilyen hangszert a kezében. A többiek védőn körülvették, látni lehetett a féltést és óvást mozdulataikban. A királyné felemelkedett az orrom hegyéhez, alaposan szemügyre vett, de kíváncsiskodás helyett beszédet mondott:

- Íme a leány, akinek tiszta szíve előtt megnyílt az erdő kapuja és lehullt a védő varázs. A legenda újjá éled általa, ami kimondja, hogy az emberek világa és a miénk újra összefonódik, majd ha küldetése sikerrel jár, mindkét oldal megmenekül. A mesék haldokolnak, és vele együtt mi is. Fáradhatatlan munkánk nem hozott régóta eredményt, társaink elhagytak minket, feladva a reményt ,mert nem tudhatták, hogy eljő ez a nap. A mai egy mérföldkő mindkét világ életében, és, hogy ez az ember leány sikerrel járjon, mi, megmaradottak segíteni fogjuk. Ki van hát melletem?!- kiáltott fel ünnepélyesen 

Üdvrivalgásban tört ki az erdő, előbujtak a manók és a törpék rejtekhelyükről, koboldok éljenzetek, tündérek tapsoltak amíg a királyné csendet intett.

- Még nincs itt az ideje az ünneplésnek, hátra van még a neheze. Hosszú évek sora juttatott ide minket és még százszor ennyi kellhet a jó végződéshez. Az idő pereg, megállíthatatlanul, és tavaink, földjeink tovább pusztulnak, ha nem cselekszünk. Mond hát gyermek, segítesz-e nekünk?- fordult felém alázatos tekintettel

- Kezeimet tördelve, nagy meglepettségemben csak bólogatni tudtam, a hang csak később szaladt vissza a torkomba. Habár mit sem sejtettem új feladatomról, elszánt voltam. És tulajdonképpen mit vártok tőlem?- böktem ki végül

- Mesét. Sok százat vagy ezret, történeteket, amiket elmondasz másoknak, gyerekeknek és megtanítod őket újra hinni bennünk. Ha végleg elfelednek, meghal a világunk, a tiéd pedig üressé válik. Senki nem tudja majd, hogy mi hiányzik, csak érezni fogják. A zene nem lesz már ugyanaz, nem fogja felmelegíteni a szíveteket, ahogyan a könyvek sem fognak elrepíteni többé csodaországba. Lassan elhal minden és megfakul a te világod is. Mindezt, hogy elkerüljük, rád van szükség. És a tolladra- mosolygott, majd egy szempillantás alatt a tenyeremben hevert az a bizonyos toll. Régi idők írnokai bátran forgatták- folytatta- szeretném, ha ezt használnád amikor meséket szősz rólunk. Ígérem, a segítségedre lesz. Ha a kezedbe veszed, megjelenünk melletted, vagy a füled tövében, és súgjuk a vége láthatatlan történeteket.

- Oh, ez remek! Köszönöm szépen!- szóltam meglepetten- hűha, egy igazi tündér toll, vagyis pontosan nem tudom, honnan származik, mindnesetre nagyon meghatódtam az ajándéktól. A feladattól pedig megijedtem.

- Elnézést kérek felség, bátorkodom megkérdezni, hogy miért pont engem választott?

- Talán a bölcs tölgy úr nem mesélt rólunk? Kihagyta azt a részt, hogy a megfelelő embereknek mi vagyunk a segítőik?- és persze a manók is, no meg a törpék. Mindenki máshogy segédkezik.

- De igen, említette. Ezek szerint úgy hiszed, hogy van tehetségem az íráshoz?

- Nem, gyermekem, én tudom. A gond az, amikor te nem hiszed el. Valószínű, nem is sejted, hányszor voltunk melletted, amikor tollat fogtál. És sírtunk, amikor letetted. Üzentünk számtalan módon, hogy ne hagyd abba, de kiáltásunk nem jutott el hozzád. Azért mert nem hittél magadban.

- Oh, már értem. Sajnálom.

- Nincs mit sajnálnod drága leány, hiszen utad ide vezetett, nem véletlenül. Az üzenetet átadtuk, ha már máshogy nem ment. Most pedig indulj haza, és szívedre hallgatva cselekedd a legjobbat.De ne feledd, nincs rossz vagy jó, mert mindig a megtett utadon szerzett élmények a fontosak. Amíg a kezed alól kikerült betűk halmaza boldoggá tesz, lesz olyan, akinek pontosan ugyanezt az örömöt fogod vele okozni. Ha csak egy embernek, az is több, mint a semmi. Csak ne add fel!

Ezzel a búcsú mondatával meghajolt, majd seregével csendben eltűntek az erdőben. Vissza húzódott a többi lakó is,hogy nyugovóra térjenek. Megöleltem a fát, bízva abban, hogy még találkozunk, megköszöntem a hosszú délutánt és a sok történetet, amit átadott. Lassan ballagtam vissza a patakhoz ezernyi gondolattal a fejemben, átcsoszogtam az öreg recsegő hídon, majd a poros úton haza felé vettem az irányt.